Kezdjük (majdnem) az elejéről: augusztus 20. - a novellaárus fazon - óta érzek késztetést arra hogy kerek, egész történeteket írjak. Szomorú, hogy a töredékek mind a laptopon vannak, így nagyjából a nulláról kell most kezdeni.
A témaválasztás miatt, nehogy bárki is elfojtott segélykiáltásként értelmezze gondoltam, hogy írok pár tucat mondatot a háttérről: maga az alapgondolat a mostanra több-kevésbé leküzdött tériszonyom hatására fogant meg, amint enyhén tudatmódusolt állapotban a korlátot fogva lenéztem a 8. emeletről. Akkor, abban a pillanatban a fejembe lejátszódott a gondolat, hogy igazából innen már csak egy mozdulat lenne. Utána meg gyors eszmefuttatás arról, hogy vajon van-e ideje az embernek meggondolnia magát? Mi az a magasság, ami biztosan elég a halálhoz? Az öngyilkosság pártiaknak erősebb-e az érvrendszere vagy az ellenzőknek? Vajon milyen érveket hoz fel magának az ember mielőtt döntést hoz? Mi kell ahhoz, hogy visszarántsa az embert a szakadék széléről? Mekkora zavart kelthet, ha valaki nem ír búcsúlevelet?
Nos miután ez mind átszáguldott a fejemen illetve nem száguldott csak átvánszorgott, később is vissza-visszatértem a gondolathoz. Ahogy lenéztem egy-egy erkélyről mindig újabb gondolatok csapódtak le, amit szívesem kifejtenék egy önmarcangoló öngyilkosjelölt történetében.
Aláírom, nem feltétlenül vall ép elmére, de nem is ez a lényeg. Hanem, hogy egy-egy ilyen témában vajon mire bukkanhat az ember.
A kész írásért pedig már előre is lehet jelentkezni, cserébe csak könyörtelen kritikát várok.